Figyelmeztetés: ez most egy ventillálós cikk lesz!!

Az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó.

Ennek a mondatnak az aktualitása ma mindennél fontosabb! Vagy legalábbis annak kellene lennie. Nem olyan új tendencia, de sajnos egyre inkább erőteljesebben megfigyelhető, hogy ígéretek helyett a toborzások során csak ígérgetéseket kapunk. Hova lett a felelősségvállalás? Hova lett az adott szó ereje? Miért én érzem rosszul magam azért, mert valaki megígéri, hogy eljön egy interjúra, majd egyszerűen csak nem jelenik meg? S még természetesen sértve érzi magát, ha felhívjuk, s szépen érdeklődünk, hogy mi történt? Régen, ha valaki megígért valamit, de nem tudta tartani, akkor szólt, hogy mégse jön el a meghallgatásra, interjúra, tesztelésre. Felemelte a telefont és megadta a megfelelő jelzést. Ma, ha 10 ember azt mondja, hogy eljön az interjúra, akkor megjelenik jó esetben három. Egyik nap még könyörög az állásért, mert nincs miből megélnie, eltartania a gyerekét, következő nap pedig fel se veszi a telefont, s természetesen el se jön. Hova lett a tisztelet?

Ha valaki megígéri, hogy eljön, tudja, hogy milyen felelősséggel és kötelezettséggel jár ez? Tudja, hogy mennyi munkát, pénzt és energiát fektet bele a másik fél?
Pl. legutóbbi esetünk: 35 jelölt mondott igent egy lehetőségünkre. Megszerveztük a buszt ennyi főre, s végül megjelent 5 fő. Mi pedig fizetünk a többi meg nem jelent után.
Másik eset: felvéve, s már az üzemorvosnál is járt, majd az orvos és az irodánk közötti nem is olyan hosszú szakaszon hirtelen kap egy másik lehetőséget és már nem érkezik meg a szerződéskötésre. Nem, ez nem egyedi eset, sajnos sokszor előfordult már. Az orvost természetesen ki kell fizetnünk, s buktunk minden más befektetett energiát és költséget is.

Ugyanez nem csak a toborzásban látszik, de már a munkavállalás folyamatában is. Emberek úgy gondolják, hogy az teljesen rendben van, hogy egyszer csak nem jelenik meg a munkában, mert úgy döntött, hogy ez neki mégse oké. S most hagyjuk is az okokat. (Nagy részük csak mondvacsinált, de ezt már el is engedem. Az őszinteség és igazmondás szintén két olyan dolog a világunkban, ami sajnos kiveszőfélben van.) A bosszantó és elkeserítő, hogy mindezt úgy teszi, hogy nem jelzi, hogy akkor ő felmondana. Mit számít, hogy számítottak rá a munkában, hogy kiesést okoz a termelésben, szolgáltatásban, hogy plusz terhet ró azokra a munkatársakra, akik viszont bementek aznap reggel is?

Mit lehetne tenni, hogy újra divatba hozzuk a felelősségvállalást? Mit lehetne tenni, hogy ne csak ígérgetések legyenek, hanem betartott ígéretek? Kifordulna a Föld a sarkából, hogy egyszer mindenki, aki igent mondott egy interjúra, meg is jelenne?

Hogyan biztosítják a saját és családjuk megélhetését azok az emberek, akik nem vállalnak felelősséget? Tényleg szeretném megérteni, hogy milyen gondolatok futnak végig azoknak a fejében, akik egyszer csak gondolnak egyet, s nem jelennek meg munkavégzésre vagy interjúra, s erről nem tájékoztatják a másik oldalon ülőket?

Tudom, hogy egyszerűbb időnként a problémáról tudomást nem venni, s homokba dugni a fejünket, hogy majd csak megoldódik valahogy, de tényleg ez lenne a megoldás? Egyre több cég küzd azzal, hogy nincsenek megfelelő, a munkavégzés iránt elkötelezett emberei. Már minden kívánságot teljesítenek, gondoskodnak a munkavállalókról, de ez mit sem számít. Ha valakire csak egy rossz pillantást vet valaki, mert éppen rossz napja van, akkor feláll és úgy dönt, hogy holnap már nem megy be. De tényleg ez a megoldás?

Tisztában vagyok vele, hogy nem minden cég álomcég, s van, ahol tényleg komoly problémák vannak a munkavállalókkal való kommunikációban, bánásmódban, azonban hiszem, hogy bele kell lépni a másik cipőjébe is időnként, hogy lássuk az ő nézőpontját is.

Ez a cikk is azért született meg, hogy elindítson egy párbeszédet. S most hangsúlyozom, hogy párbeszédet és nem trollkodást, leszólást, vitagenerálást, felesleges és oda nem illő vagdalkozást és szavakat. A párbeszéd lényege, hogy együtt könnyebben tudjunk megoldást találni.

Szilágyi-Bécsi Tímea, ügyvezető igazgató