Manapság már a kritika szót is csak visszafogottan használjuk, mindenképp törekedve a píszí (sic!) jegyében a visszajelzés szó alkalmazására… A visszajelzés, akármilyen csomagolásba is burkoljuk, kritika végső soron, így jobb, ha felkészülünk a fogadására.
A kritika fogadásánál két – nem túl hatékony – reakciótípust figyelhetünk meg:
van, aki mindent magára vesz, és van, aki semmilyen kritikát egyáltalán nem fogad be.
Ezzel szemben a kritika fogadásának a hatékony módja az, ha azt építő jellegű visszajelzésként felhasználjuk, a sértő megnyilvánulásokat viszont visszautasítjuk, magunkat védve.
Néha meglep bennünket egy előzmény nélküli kritikus megjegyzés, amire kénytelenek vagyunk spontán reagálni. Még ha mindent meg is tettünk az adott ügyben, akkor is előfordulhat, hogy akaratunkon kívül hibázunk. A kérdés az, hogyan reagálunk a kritikára, milyen reakciók visznek előrébb egy ilyen helyzetben?
Még ha tudjuk is, hogy a visszajelzés jó dolog és segíthet bennünket, akkor is előfordul, hogy támadva érezzük magunkat, különösen akkor, ha a másik olyanért tesz szemrehányást, amit nem érzünk jogosnak. A kritika az esetek többségében védekezést vált ki belőlünk, a másikat félbeszakítjuk, hogy bebizonyítsuk neki az igazunkat. Ahelyett, hogy meghallgatnánk a másikat, szeretnénk a dolgot a mi nézőpontunk szerint előadni és önmagunkat igazolni.
A legtöbb esetben ez nem viszi előbbre a kapcsolatot, inkább rontja.
Akkor mi segíthet?
- Az első legfontosabb eszköz az aktív és odafigyelő hallgatás. Ha sikerül megértenünk a másik álláspontját, ha visszatükrözzük az érzéseit, akkor valószínűbb, hogy úgy fogja érezni: komolyan veszik és megértik.
- Nagyon fontosak a kérdések. Tegyük fel, hogy egy kolléga azt mondja, „az e-mailjeid érthetetlenek”. Ha visszakérdezünk, hogy „mit ért ez alatt?” és „milyen információk hiányoznak belőle?”, azzal konkretizáljuk a visszajelzését – még mindig a lényegre fókuszálva, és nem személyes sértésként kezelve. Ezzel fontos lépés teszünk a megoldás felé.
- Végül fontos, hogy a visszajelzést – akkor is, ha negatív – megbecsüljük. Kritikai visszajelzést kapni nem mindig esik jól. De, a másik bizalmát is mutatja egyben: hisz abban, hogy képesek vagyunk a kritikát elfogadni és érdekli őt a velünk való kapcsolat.
Meddig mehet el a kritika?
Vannak olyan helyzetek, amelyben a kritika maga övön aluli, vagy a stílus, ahogy ezt tolmácsolják. Ekkor fontos, hogy határozottan határoljuk el magunkat: „ez a hangnem nincs rendjén” vagy „nem hagyom magam megbántani” Én-üzenettel. Csak akkor hagyjuk, hogy a visszajelzés tartalma hasson ránk, amennyiben a stílusa is elfogadható. Máskülönben folyton a partnerrel való eltávolodás vagy az ő megértése között fogunk egyensúlyozni.
Ebben segíthet nekünk a „Jelzőlámpa modell”. Ha valaki kritikával szembesít bennünket, akkor először is rá kell jönnünk, hogy miről van szó – tartalmi és kapcsolati szinten is. Ilyenkor állítsuk a jelzőlámpánkat sárgára. Hallgassunk és álljunk ellen a kísértésnek, hogy a magunk igazát bizonygassuk. Ezzel egyidőben döntsük el: az, ahogy a kritikát a másik megfogalmazta, számunka elfogadható-e vagy övön aluli.
Ha a kritika nem megfelelő vagy bántó, a lámpa pirosra vált. Elhatárolódunk és ideális esetben egy Én-üzenettel válaszolunk.
Ha viszont a kritikát ezután – vagy a kezdetektől – elfogadható formában közvetítik felénk, zöldre kapcsolhatunk és megérthetjük a másik felet, azaz: aktív hallgatás, a lényeg összefoglalása és visszaigazolása, érzések szavakba öntése és megoldások keresése történik.
Cikkünkhöz Thomas Schmidt konfliktuskezelési tréningmódszereit vettük alapul.
